Itt hagytál Engem
megrökönyödve,
búban, magányban
megtörve.

De mit ezer szó
sem írhat le
érzem én a kínt,
a könnyfakasztó
fájdalmat ...

Pedig csak a Szkájpot
tetted le oly hirtelen,
hogy magamban,
csak a kínt lelem.

Érve végére
szavaknak
a derű olykor
felvirrad.

De mint máskor is,
most is
csak a kétkedés
viszi előre utam.

Vakmerőség az,
mi tovább forog,
hogy betűim
tovább vessem,
s a kínt keressem.

Mely éltetőnk
mi vala ...
a kétkedés,
s gyönyör,
megannyi
fájdalom.
Mi küszöbödön
áthatol.

Én léha lélek
vissza-vissza térek
még a gyökerekhez.

S, mit
pusztítómnak hittem,
az felemeli
észlelésem.

S, megannyi
fájdalom után
egy kis jót érzek
magamban talán.