Szétmálló éjszakában,
csillogó félhomályban,
gépednek árnyékában,
szobád falai közt
hallgattad a neszt,
s figyelted a netet.

Sokat elmerengtél,
néha egy klipet megnéztél,
szkájpoltál és meszendzsereztél,
nyomtad a lájkokat,
a cseten meg rábólintottak.

Pittyegtek rád,
visszaköszöntél,
néha jó kedvvel,
néha kissé borúsabban,
de mindig tudtad mi a dörgés,
és nem hagytad magad.

Aztán csak elpattant a húr,
s mérged a fészbúkon dúlt.
A cseteken se maradtál akkor csendben,
írtad haragod dirrel-dúrral,
ki megértett, ki visszaszólt,
ám a tüske ott maradt,
mindenhol.

Aztán csitulni látszott a rosszkedv,
s egy-egy közös cset is jól esett,
úgy tűnt minden rendben van,
vártuk a tavaszt, s a jó kedvű napokat.

Nem sejtette senki,
hogy e nagy megbékélés és belenyugvás,
csupán a vihar előtti csend volt,
s megléped azt,
miről oly sokszor,
s oly keservvel írtál.

Mit már százszor és százszor leírtál,
verslábakba szedted,
s mutattad,
lelkedben mi dúl.

Mily gyötrelem és kínkeserv
- melyeket naponta éltél át -
kellett ahhoz, hogy meglépd,
mik eladdig
csupán betűk formájában léteztek.

Emlékül ránk soraidat hagytad,
s a szomorúságot,
mely sokára fog csak enyhülni,
azokban, kik rád jó szívvel gondolnak.

Egyetlen vigasza a hátramaradóknak,
hogy szenvedéseid talán enyhültek,
s békéd megtaláltad.